ész és értelem (lat. ratio et intellectus): fogalompár az ember megismerőképességének kifejezésére.  - Az →értelem az ember átfogó szellemi képessége, mellyel a létezőket képes megragadni, az ~ az a sajátosan emberi megismerőképesség, melynek révén az egyes ismereteket abszolút normákhoz mérjük hozzá, s ezzel az akarás és cselekvés számára is kiindulópontokat adunk. - Az ~ szétválasztásával először Descartes próbálkozott, aki az elfogadó-elmélkedő megismerésmódból az aktív, alkotó gondolkodásig akart eljutni, s az örök igazságok helyett a látható, a tapasztalható, a kikísérletezhető, a bebizonyítható dolgokat állította előtérbe. Ezen a nyomon haladt tovább a →racionalizmus. Az →empirizmus leszűkítette az emberhez méltó megismerés körét az →érzéki megismerésre. A →felvilágosodás és a fr. forr. újra fölfedezte az átfogó értelem jelentőségét, azt szinte istennői rangra emelte. - Kant az ~mel megragadhatót tekintette eszményinek a tud. számára. Nyitva hagyta a →metafizika lehetőségét az értelem előtt, mely a fogalmak révén nyert szintetikus ismeretek világa, azonban ilyen jellegű ismereteink nála már nem abszolút érvényűek, a dolgok lényege (a „Ding an sich”) nem ragadható meg. Az erkölcsi elveket nem az elméleti, hanem csak a gyakorlati igazságok között könyvelhetjük el (→etikai formalizmus). - A →német idealizmus (Fichte, Hegel) az értelmet isteni lételvnek tekintette, amely az emberi megismerésben válik újra megragadhatóvá. Az azóta jelentkező irányzatok is úgy tekinthetők, mint az ~ problémájának variációi: Feuerbach és Marx kiiktatták az értelmi mozzanatot az abszolutumból, az irracionalista irányzatok (Nietzsche, Kierkegaard, az egzisztencialisták) más-más formában, de egyaránt az „értelem válságát” hangoztatják. Valójában csak az ész egyeduralmát ingathatják meg. Mivel az értelem a lét egésze iránti nyitottság, a létezés-filozófiák elvezethetnek az értelem szerepének újra-fölfedezéséhez. Cs.I.

LThK X:720.